Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2019.03.07

Könyvajánló: Zemlényi Zoltán - HOPPÁRÉZIMI

Zemlényi Zoltán: Hoppárézimi

Küzdelem... Élni akarás... Kitartás... Ezek a szavak jellemzik
Zemlényi Zoltánt és az Ő igaz történetét.
1987 októberében az egész országot bejárta a hír: 1985. március 7-
én elütöttek egy szinyeis tanulót az Oktogonnál. A baleset következtében
egy hónapig kómában feküdt, majd újra kellett tanulnia járni, beszélni és
gyakorlatilag mindent, mert a teste teljesen lebénult. A szaknyelven „nyolc
napon túl gyógyuló” súlyos sérülést szenvedett 15 éves fiú valójában több
évig tartó felépülése alatt egy írógép segítségével írta naplóját, melyből
kiderül, hogy több műtéten és kórházi kezelésen is átesett, ám mindennek
ellenére gyakran ír a kamaszok tipikus problémáiról (szerelemről,
barátságról) és hihetetlen módon él szenvedélyének, a rajzolásnak és az
írásnak, valamint önfeledten hallgatja kedvenc együttesét, a KIϟϟ-t. Ez egy
nem mindennapi történet, melynek főszereplőjéről az orvosok már
lemondtak, de Ő élni akart. Vajon hogyan viseli egy ilyen baleset
következményeit, a csodálkozó pillantásokat és zavart tekinteteket egy
gyerek, aki fejsérülése ellenére szellemileg teljesen ép maradt?
Véleményem szerint ZZ (gy.k.: Zemlényi Zoltán) elképesztően nagy
akaraterőről tett tanúbizonyságot, ami mindenki számára inspiráló lehet.
Ha szeretnéd tudni, hogy mit jelent a Hoppárézimi és a Kukurinyekk
vagy kicsoda Nulli és Umm, továbbá érdekel egy igazi harcos DIARY-je,
akkor ezt a könyvet mindekképp el kell olvasnod!
Szinyeiseknek Kötelező! ;-)

Zemlényi Zoltán dedikált könyvét tavaly karácsonyra kaptam meg
édesapámtól, aki a könyv megvételekor említette ZZ-nek, hogy a Szinyeibe
járok, valamint a suliújság szerkesztőségének tagja vagyok és lehet, hogy
a könyv elolvasása után felkeresem Őt, hogy készítsek vele egy interjút.
Így is tettem! Az író válaszában az állt, hogy szívesen rendelkezésemre áll
és arra kért, hogy tegezzem. Továbbá írt még valamit, amit még az interjú
előtt szeretném, ha elolvasnátok:

,,Kedves Hanna és kedves Szinyeisek! Mindenek előtt le szeretném
szögezni, hogy kiváltképp örülök megkeresésednek, megkereséseteknek,
ugyanis sose titkoltam, hogy eszméletlen módon odáig voltam mindig is, s
odavagyok a Szinyeiért, mivel életem egyik legboldogabb periódusát
töltöttem ott. Mindez 1984 végén és 1985 elején történt, mivel csupán
tulajdonképpen nem egész fél évet (6 hónapot) jártam oda. Mégis, ha
felmerül a középiskola, a Szinyei jut eszembe, s ezért különösen jólesik,
hogy egykori szinyeis osztálytársaim meghívnak az osztálytalálkoZOOkra."

 

A következő sorokban a vele készült interjút olvashatjátok, válaszain
semmit nem változtattam, így megismerhetitek az Ő sajátos stílusát:

 

- Milyen emlékeid vannak szinyeis időszakodról?
- Őszintén szólva, a tanulás nem érdekelt, nem is tanultam jól. Ezért
szüleim eltiltottak a kenuzástól, amit nagyon sajnáltam, de ettől függetlenül
mégse a tanulásra, hanem inkább a zenélésre koncentráltam. Egy kenus
cimborám nyolcadikos volt a Szinyeiben, ő gitározott, és egy
osztálytársával együtt hárman alapítottunk egy rockzenekart Gravediggers
néven. Egy negyedik fiú énekelt, s így próbáltunk Szállj fel szabad madarat
az István a királyból, Highway to hellt az AC/DC-től és Iron Maidentől a Run
to the Hillst. Ezzel felléptünk a karácsonyi bulin a tornateremben és az
1985. február 22-i farsangi bulin is, kb. két héttel a baleset előtt, szintén a
tornateremben, ahol én is indultam a bálkirály választáson, és második
lettem egy irtó népszerű harmadikos fiú után, ami elsősként egész jó
eredmény volt szerintem. Ekkor készültek az utolsó fényképek rólam a
baleset előtt, és az még fontos, hogy ezen a bálkirály választáson
neveztem magamat életemben először ZZ-nek, ami a baleset után a
művésznevem lett. A zenekarral azt terveztük, hogy lesznek saját
számaink és azokkal fogunk nyomulni, egyet írtam is ’Szerelmünk
veszélyben’ címmel, de a baleset miatt ez nem jött össze. Pedig éppen
javítottam is, ezért éppen március 7-én kezdtem volna el újra kenuzni,
azonban ez se valósult meg.

zz-friends.jpgzz.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

- Felépülésed során miből merítettél erőt a további, újabb és
újabb küzdelemhez?

- Sosem vettem tudomást arról, hogy bármi megváltozott volna, tehát
nem volt sosem betegségtudatom. (Tudatom, hogy nem volt
betegségtudatom. Illetve annyira nem volt betegségtudatom, mint atom.) A
baleset előtt keményen edzettem. Többszörös kenubajnok voltam (4x 13,
és 2x14 éves koromba’, kárrámbá!). Az edzésen naponta kondiztunk,
eveztünk, körbefutottuk a Margitszigetet stb. Ez sokat adott, hiszen bár
hosszú ideig nem voltam képes ülni, állni, járni, mivel az agysérülés miatt a
teljes testem lebénult, megnémultam, de az edzésmunka ugyanúgy
folytatódott. Sok erőt merítettem a múltamból, hiszen meg voltam győződve
arról, hogy ugyanaz a kenubajnok, rock-dobos, rajzfenomén vagyok, mint
voltam, még akkor is, ha momentán se kenuzni, se dobolni, se rajzolni nem
voltam képes. Egyáltalán. De az a sztár-srác, akinek megálmodtam
magam, az a tolókocsiban is én voltam. Persze a tolókocsitól irtóztam,
gyűlöltem, mindenképp ki akartam belőle kecmeregni. Hiába vagyok most
is olyan, amilyen, nem tartom magam mozgássérültnek és iszonyú rosszul
esik, ha valaki annak nevez vagy tart. Pedig ami tény, az tény. Mégse!
Semmiképp se! És ezt az ellenállást a mozgássérültek is érezték a
mozgássérült intézetben. Utáltak is. Nem érdekelt. Én nem akartam
mozgássérült lenin!! Hanem egyszerűen csak király!
Én egy pillanatra se lepődtem meg, amikor 17 éves koromba’
(kérrámbá!!!) országos ismertségre tettem szert, rólam harsogott a tévé,
rólam írtak az újságok, a Hoppárézimit olvasta m i n d e n diák, és a
felnőttek is, és naponta ezer levelet kaptam a rajongóimtól, s az utcán
mindenki felismert. Ez így van most is. Aki kombli (korombeli), ma is rám
ismer. Minden nap mindenhol. De jellemzően mindenki azt hiszi, hogy csak
ő emlékszik rám.
Rájuk hagyom. Meg kell valljam, sokkal szívesebben lennék
olimpikon ikon, pop-rock megasztár, mint az ország leghíresebb
nyomorékja, de ezt dobta a gép.

- A HOPPÁRÉZIMI megírása alatt mit éreztél? Gondoltad, hogy
egy nap a DIARY-d ekkora siker lesz?

- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fordult meg a fejemben,
hogy éppen a diaryk által leszek híres, ez mégsem volt tudatos nagyon
sokáig. Írni tulajdonképpen unalomelütés-gyanánt kezdtem el, és már több
száz oldalt teleírtam, mikor egy színházi dramaturg ismerősünk elolvasta,
és meglátta a témoszban a fantözit. Vagyis, hogy az irományomból
érdemes lenne egy könyvet formálni. Mészöly Gábor (minden eddig
megjelent könyvem szerkesztője – yeah!) azt mondta, semmin se
változtassak, folytassam, mintha nem is találkoztunk volna, aztán majd, ha
úgy érzem, vége, adjam oda neki, s majd sajtó alá rendezi. Ez így is lett.
Akkor még nem volt számítógép, illetve éppen akkoriban jelentek meg az
első személyi számítógépek. Ráadásul én akkor még nem tudtam beszélni,
ezért Gáborral a Hoppárézimit olyan táblára mutogatással szerkesztettük
meg közösen, mint amilyen a könyvben is van.
Még amikor a Nők Lapjában megjelent rólam egy cikk, s több oldalnyi
részlet a könyvből, 87 őszén, egy hónappal a könyv megjelenése előtt,
még akkor se hittük, hogy ebből ekkora siker lesz. Engem is meglepett,
még ha utólag azt is mondom, hogy nem lepődtem meg rajta. Azt tudtam,
éreztem, hogy egyszer sikeres leszek, de hogy éppen a könyvből? Az élet
adta meg a választ. Igen, éppen a Hoppárézimi tett országos hírűvé, illetve
az, hogy a TV híradóban több napon át többször is lejátszották a rólam és
a könyvemről szóló KIϟϟfilmet (kisfilmet). Akkor még nem volt 100
csatorna, mint ma, hanem csupán egyetlen, és az egész ország azt nézte,
s mindenki Hoppárézimit akart olvasni. Fél év alatt elkelt mind a majdnem
70.000 példány. Hiánycikk lett. Sokkal több elkelt volna, de nem nyomták
újra. Két év múlva jött a folytatás Kitiltottak címmel. Én ezt sokkal
vállalhatóbbnak érzem, jobban szeretem. Jelenleg egy olyan kiadás van
forgalomban, amely a Hoppárézimit és a Kitiltottakat is tartalmazza.

 

- Szerinted mivel foglalkoznál, ha nem kezdted volna el a
MESEDIARY -t írni?

- Szerintem nincs értelme azzal foglalkozni, hogy „mi lett volna,
ha…”, mert így lett és kész. Ha a nagymamám sárga lett volna és
kerekeken gurult volna, akkor ő lett volna a villamos. Mivel másfél évig
teljesen néma voltam – ép aggyal!! -, ezért mindenki hülyének nézett. Ez
baromira idegesített. Ugyan volt tábla, de azt csak a közvetlen környezet,
család értette, mindenki más azt hitte, a hülye némagyerek össze-vissza
mutogat egy papírlapon. És ezek voltak az orvosok!! Egyéttermű, hogy be
akartam bizonyítani, hogy normális vagyok, ok??? És amikor a suttyó
orvosok a saját szemükkel látták, hogy miket írok, például leírtam, hogy
miket beszélgettek egymás közt a fülem hallatára, akkor már kapcsoltak és
akkor már azt kezdték bizonygatni, hogy ők kezdettől fogva látták, hogy
normális vagyok. Mások viszont azt mondták lesajnáló hangsúllyal a fülem
hallatára, hogy az egész könyvet biztos apukám írta. Az ilyenekre annyira
ki tudtam kattanni, mint atomzúzás! 15-16 éves voltam! Az emberi lélek
legérzékenyebb szakasza! Nem babra ment a játék! Meg kellett védeni a
becsületemet! De nem ám akárhogy! Némán és bénán! Úgy, hogy a
számból csorgott a nyál, mert az ajkaim bénasága miatt rá voltak tapadva a
fogamra, ezért nem tudtam összezárni az ajkaimat. Így kellett megvívnom
a küzdelmemet az értetlen, kishitű, pöffeszkedő, lenéző emberekkel
szemben.

- A rajzolás és a zene imádata tinédzser korod után is része
maradt az életednek?

- Szerintem ezzel nem csak én voltam így, hanem tinédzser korában
(korábban…) mindenki imádja a zenét és rajzolni is sokan rajzolnak
gyerekkorukban. Ez keveseknél marad meg későbbre is. Mos smár
lényegesen kevesebbet rajzolok, mint Reagan, de egy-egy régi
rajzfigurámat a mai napig szívesen belerajzolom egy-egy könyvembe, amit
dediká-look.
Zenét már régen nem hallgatok itthon. A néma csöndet preferálom. A
rádiót, tévét gyűlölöm. Nincs is tévénk már évek óta, meg ketyegős óránk
sincs. Ha a KIϟϟlányom itt van, és eszünk, akkor mindig szól a magnó a

konyhában. Jó, és mi tagadás, a youtube rajtam is kifogott: gyakran nézek
KIϟϟfilmeket, mármint kisfilmeket, de KIϟϟ filmeket is, de sokk mást is.
Koncertre gyakran járok, szeretek táncolni, sőt, imádok, és szeretem
a KIϟϟ-t is, még mindig. Gene Simmons, a KIϟzvezető már 70 éves lesz
augusztusban. Idén indult el a minimum 3 éves búcsúcsúturné-lyuk. Május
29-én jönnek Bécsbe, smár megvan rég a jegy, vár-rom, de szerencsére
van egy magyar KIϟϟ is, a KIϟϟ forever band, ami már 30 éve nyomul. Igaz,
főleg külföldön koncerteznek, de méxencse, hogy néha itthon is fellépnek.
Jó barátaim, többtucat koncertjüket láttam már. A KIϟϟ-t csak 4-szer,
viszont abból 3-szor személyesen is találkoztam velük. És Gene Simmons
1988-ban jár nálam személyesen a szobámban, amit azért kevesen
mondhatnak el magukról.

zz-rajza.jpgzz-rajz.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

- Testvéred még ma is az egyik legfontosabb ember az
életedben?

- Természetesen igen. Míg nekem két fiam, egy lányom van, neki
négy fia van, ünnepekkor összejárunk. Idén nyárig itt dolgozott a szomszéd
házban, akkor sokkal gyakrabban találkoztunk, ami nekem egy áldás volt,
mivel imádok vele beszélni, és KIϟϟlányom, Tenzi is gyakrabban látta.
Ennek sajnos vége, memá máshol wanna munkahelye – yeah!
Szintén nagyon fontos számomra a barátság. Általános elsőben, 6
évesen ismertem meg Fezót, aki már 10 éve Németországban él és csak
ritkán jön haza, nagyon hiánycikk!
Egy másik jó barátom Laár András, akinek éve jártam szinte minden
hétfőn hétkor ’tündér tantra kör’ébe énekelni hindu bhajanokat, buddhista
mantrákat és javas énekeket. Igen nagy változás az életemben az, hogy
sajnos éppen a múlt héten jelentette be András, hogy ehét hétfőtől
elmaradnak az éneklések, pedig ez is életem szerves részét képezte. Laár
András, akit Ti talán Besenyő Pista bácsiként ismertek a Laár pour Laár
társulatból, már 1991 óta jó barátom – OM! Akkor találkoztunk először
személyesen, és akkor jöttünk rá, hogy kölcsönösen egymás rajongói

vagyunk. Én 11 éves korom óta (1981 óta) rajongO.K. a KFT zenekarért, ő
pedig 1987 óta rajong a Hoppárézimiért. Sokáig csak koncerteken, Laár
pour Laár előadásokon (sokon!) láttuk egymást, de 10 éve majdnem
minden héten találkoztunk és nagyon jól éreztem magam spirituális
szellemiségű (és szellemességű) csoportjában, mivel András nem
mellékesen 1986 óta felszentelt buddhista pap is. Ennek konkrétan most
lett vége, amit kicsit (nagyon) bánok, dát (ahogy mondani szoktam) evva.

- Gyermekeid miben hasonlítanak Rád?
- A 25,5 éves Barni nem sokban, pedig gyerekkorában sokkal többet
voltam vele, mint az öccsével - szinte állandóan. Rendes óvodában kezdte
Barni is, a szomszéd utcában, de a 90-es évek végén Laár Andráséktól
hallottunk a Waldorf-módszerről, ami meggyőzött bennünket, és Barnit
átírattuk Waldorf óvodába, ami messzebb volt, de bőven megérte oda
vinni. Minden reggel én vittem és délután én is hoztam el Barnit, míg
feleségem kisebbik fiunkkal, Marcival foglalkozott. A még messzebb
(Budán, Pesthidegkúton) lévő Waldorf iskolába vittem minden nap és
hoztam is haza. Egy óra oda és egy vissza, de mEGÉRte, mert annyira
szupernek éreztem a Waldorfot.
Marcit egy félreértés miatt nem vették fel a Waldorf iskolába, tehát ő
rendes iskolába járt. Mindezt azért mondtam el, mert Barni (bár kicsiként
igen problémásnak indult) full kitűnőre végezte a Waldorf gimnáziumot,
magyar-történelem tanárnak készült, de emellett felsőfokú angol
nyelvvizsgája van, könyveket, verseket fordít. Egy 3D grafikai
tervezőintézet örömmel alkalmazta volna, annyira profi, de ő inkább kilépett
onnan és csillagos hatosra végezte a képzőművészeti egyetemet elméleti
szakon. Ősztől készül Hollandiába mesterfokra, mert az itthon nincsen. Az
elmúlt évben képzőművészeti folyóiratokban jelentek meg írásai,
előadásokat (sokat) tartott egyetemeken, olyan filmművészeti kutatásokat
(sokat!!) végzett, amiket, bár elmesélt nekem, de egy kukkot se értettem
belőle, és mindemellett kiállításokat (sokat!!!) és politikai vitafórumokat
szervezett és vezetett – én meg csak lesek, hogy kire ütött ez a gyerek???

Mert eközben Marci, aki érzésem szerint sokkal inkább hasonlít hozzám és
bár kicsiként egy tündéri simulékony gyerekként indult, mindenki imádta,
most 22,5 éves, és végigbukdácsolta az általános és középiskolát, a
harmadik osztályt például háromszor járta, csak tavaly lett negyedikes.
Holott ugyanolyan okos, jófej kölök. Most végzi a negyedik osztály második
félévet a dolgozók gimnáziumában, és ugyan dolgozik a nagycsarnokban
mint ételkiszolgáló, eléggé aggódom, hogy mi lesz vele!
Komolyan mondtam, hogy nincs étterme azon filózni, hogy mi lett
volna, ha…, de sokszor érzem azt, hogy ha nincs a baleset, Marci sorsára
jutottam volna. Illetve nem, mert az én apukám kihajtotta volna belőlem az
érettségit, ahogy az öcsémből is kihajtotta. (Én a mozgássérültek
gimnáziumában érettségiztem, ahol éppen csak átcsúsztam kegyelem
kettesekkel.) Szóval ilyeneken passzírozom az agyamat állandóan. Meg
azon, hogy Tenzit, az imádott KIϟϟlányomat felvegyék a Sashalmi Waldorf
iskolába, mert Tenzi sajnos már négy éve nem nálam lakik, hanem az
anyukájával Sashalmon. Két hetenként van nálam hétvégére mindössze,
de látva a fiaim esetét, mindent megteszek, hogy Tenzit felvegyék a
sashalmi Waldorfba. Mert – tapasztalatom szerint – a Waldorf iskola (és
most főleg az általános iskoláról beszélek) kitárja a gyerekek előtt a világot.
Gyerekközpontú, tehát nem a tananyagot akarják belegyömöszölni a
gyerekek fejébe, hanem minden gyerekre külön-külön odafigyelve,
tehetségük, érdeklődési körük szerint fejlesztik őket.
Tenzivel abban a kevés nekem jutó időben igyekszem a legtöbbet
törődni. Ő a mindenem. Két fiú után nem gondoltam volna, hogy lesz még
egy gyerekem, s pláne hogy lány lett, ez maga a csoda! Első pillanattól
kezdve teljes a szerelem. Azt szerettem volna, hogy úgy, mint Barnival 25
éve, Tenzivel is minden nap együtt lehessek minél többet, azonban ez nem
jött össze. Anyukájával jöttek a gondok, őt is túlságosan szerettem, de
persze sok más is közrejátszott abban, hogy végül is úgy döntött, hogy
hazaköltözik a saját lakótelepi lakásába. Azóta minden héten új közös
szelfit teszek ki a facebookra (Tenzi+én), meg a sok fotót látva mindenki
azt hiszi, hogy állandóan együtt élünk, és semmi baj sincs, holott 14 napból
hármat vagyunk csak együtt.

- Hogyan éled ma mindennapjaid?
- Két fiammal élünk hármasban a nyolcadik kerületben. Nem mindig
zökkenőmentes ez az együttlakás, de én jól érzem magam, csak ne volna
annyi házimunka – ami rendszerint rám marad!
Évekkel ezelőtt újságíróként dolgoztam, előbb nyomtatott, majd
internetes lapO.K.-nál. Mos smár maradt a könyvírás, a könyvárusítás és
dedikálás, valamint a könyvet népszerűsítő, elsősorban az életemről sz-olló
közönségtalálko-ZOO-sorozat, a ZZ TOUR, amellyel évekkel ezelőtt a
Szinyeiben is felléptem 1993-ban és 2002-ben is. 1993-ból még egy fotó is
megmaradt, amikor a ZZ TOUR nézőközönségévvel az egykori
osztálytermünkben ülök a régi helyemen. Nagy vágyam újra odaülni!

zz-ballagas.jpgzz-helye.jpg

 

 

 

 

 

 

Ez a terem a másodikon van, a lépcsőháztól kicsit jobbra az első
terem. Ha becsukom a szemem, visszarepülök 84-be. Minden reggel én
voltam az első. Meglocsoltam a virágokat, közben vártam, hogy jöjjenek a
többiek, akikről le tudom másolni a leckét. Nagyon szerettem a Szinyeit, és
amikor csak tehettem, visszajártam oda, s most nagyon örülök, Hanni,
hogy megtaláltál, s hogy cikked által több szinyeis is megtudja, hogy mi az,
hogy Hoppárézimi!

zz-enektanar.jpg

 

 

 

 

 

 

ZZ a volt énektanárával 2016-ban

 

 

Soltész Hanna

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.